E kép regény...

por lett a fényből,
s azóta szembe fúj a szél
aki szeretett valaha,
most a magánnyal beszél.

gazdaságos társaságom,
mint a hold, csak elfogyott
mámor volt minden perc
mi egykor elfogott.

keretben a képed,
én nagy becsben tartom,
mint elmémnek kulcsát
ha elvesztem: nincs pardon.

szorongás a mérték,
én mértéktelen vagyok
táncolnak a mosolyok,
s ettől boldog vagyok.

csak vágással juthat el a korhadó fában rejlő kukaczhoz

vekonyka csovecskek csacskan tekerednek csontjaimra, sebesen szalad bennem a piros lotty. olyan sebesseggel sebzett fel a szilank is, melyet fellottel azzal a lottyel.
lottek ennek. nem is egyszer, vagy megsem. megsemmisultem. sultem a tekinteted szikrazo szinvarvanyfenyeben. szenne sotetedett mindenem. a mindenem. egyetlenem.
elvesztettem a gondolataimat, s most nem is tudom, hogy hol keresem. ott van valahol a bokrok kozott vagy azon az ures teren, ahol azt mondta egy ismeretlen "akarkid lehet". akarki? o azt ertette mindenki, en meg azt, hogy senki.
hazudott, holdfenyheroint kotott a nyakamba, pedig szabadon engedett. azt hitte. nem o hitte. o nem hitt semmiben. hiszekegy, ketto, harom. varom. buszmegalloban allok. nem allhatom, ki nem mondhatom. pedig nyilvanvalo. valo? valodi? dikk. ikererzes. emlekszem valamikor igy volt.elveteltem.
fereg. fereg-mereg a melyemben. maszkkal maszkal, varjal. nem is igy van. angyal hatan harkaly - "A harkály csőre meg olyan, mint az ács csapoló fejszéje, mert csak vágással juthat el a korhadó fában rejlő kukaczhoz, a fa nyüvéhez." egyszerre fereg es harkaly. kergem ala tekeredik, emeszt, majd csorevel csorera kapar. kikapar. uresen hagy, onmagat emeszti o is.
s tudom ez is csak egy lap, amelyiket kitepem. szepen berakom abba a fuzetbe, ahol az akarkik kepeit orzom. mindenkit, akinek senki voltam.

mosolyogtam, majd tovabbleptem. hulye (vagyok), most mar tudtam.

Most ebédre, hollók, varjak!

hullámos hajú hulláját huzom át a pallón, vörös rébék vagyok, megöltem s most örvendek, csókának adom csókom, szájon csókolom, pokolba húzom, hulláján táncolok, sarkomat szemébe szúrkálom, szép ajkait ronggyá csorbítom, oh, nem gond, a sár csikéjével betakarom, akarom, akarom, föld - egy halom, halott arcod ne látszodjon soha többé, göndör tincseidet pokol lánjaihoz bogozom, derekam is összekormolom, nem érdekel, már úgysem vérzel, szikkadt arcodon nincs nyoma selymes érintéseknek, kedves tekinteted üres, kiszúrtam kétszer, négyszer, mindig végtelen élvezettel.
szadizmus? áááh, dehogy ez csak amit érdemelsz, kedves, egy játék, s nem te voltál nyertes.

"Vörös Rébék általment a
   Keskeny pallón: most repűl;
Egy varjúból a másikba
   Száll a lelke, vég ne'kül
      S kinek ő azt mondja: kár!
      Nagy baj éri és nagy kár.
         Hess, madár!"

(Arany János: Vörös Rébék)

Felejthetetlen Fekete

Egy arisztokrata esős délután... kopognak az ajtón. -egy koldus az és csak egy forró kávét szeretne meginni - mondja az inas vékony idegesítő hangján. A családfő leintette a további kéregető szándékait és elküldette a koldust. Kis idő elteltével megint kopognak, megtörve ezzel a viaszcsendet. A szomszéd az, de Ő csak egy csésze teát szeretne. Lesújt a harag minden szóból, így hát kitessékelik a szomszédot. - Lefőtt az indiai fekete mindenki ámulattal fordult a felszolgáló lányra, aki mosolyogva tölti kis porceláncsészékbe a feketét. Enyhe tolongás a cukortartónál, de minden halotti csendben. Újra kopognak ekkor, már a szobában lévő fejek mind az ajtó fele néztek reflexszerűen. Csak a postás volt, beadott néhány levelet, helyben tapogott párat majd elment. A borítékokat kis ezüsttálcán hozták a ház urának. Az egyik egy hivatalos papír volt, a másik képeslap. A hivatalos irat a dolgozó asztalra került, a képeslap viszont a férfi kezében maradt. Nem volt sem feladó, sem cím, csak egy üzenet: Köszönöm a felejthetetlen feketét! Igazán fekete volt a hideg...

lángolt az arcod, s én csak kacagtam. s ezt az írást is a szemedre karcoltam.

hasítottam harisnyáját minden éjszaka, titokban, ő nem tudta, de tudta, várta, s titokban ő is karmait mindig torkomba mártotta. révületben táncoltatta torkomban késeit, vérem festett testére textileket, vöröslött mindene lángoktól, hemoglobinoktól. hétfőnként együtt játszottunk a mocsokban, fürdettük büszkeségünket, kentük magunkat mézzel-mázzal, sárral, orgiával. forrjál, lángot raktam arcod alá, maszkod már repedezik, de ragasztom is vissza, ne félj, cserepes tekintetedhez talál majd, bécsi prostituáltak is ezt mondták, amikor sarkukkal tákolták.
csak érted csattogok mint csóka, ébredj fel krémes ámaidból, édes, nem vagy kedvesem, nem. tegyünk magunkat, hogy minden rendben, te csak ne vedd észre a láncaidat, én eltakarom a vérvonalakat. kacagtam, minden mögött mocskos mozgásaimmal kapartam a penészt, nem is élünk már, mardossál, hiába, már rég megmérgeztelek, nem néztem el, sőt el is temettelek, he he he. sajnálom, elfelejtettem szólni, nagyon szerettem látni, igen, igen, a sár rojtjai, tested féreg-csipke, kis lepke, rád léptem, hoppá.
egyértelműen kétértelmű, kedves, amint tudod, hogy nem is vagy édes, rárohadt mosolyom szétrágott gondolataidra, pedig savas szavak nem is voltak, csak habos suttogások holdfény árnyalattal. az is egy selymes maszk volt, jégcsapok élét szépen takarták, míg döftek dögödbe. dönöttem, s ledöntöttem. örjöngtem örömömben, gyönyör volt, a ritmusssss, ritussss, mágussss, mitikussss gyilkosssss. ha ha, ez most egy más mosssssoly.

csábító habcsók

Portól ködös utakon ugrálok, újoncként utálok utánad ugatni, úgysem selyem neked énekem. Lángra lobbanunk, lihegő lányom, fordulj, forogj forrón felém, s ne félj, kedves leszek: kellemesen kényelmetlen kellemmel kezellek. Habcsók álmok andalító vétójoga bodít minket ágyba, láncba, bilincsek csábító extázisába. Harapj a lihegéstől lüktető nyakamba, hasítsd a hasist, s hajítsd az agyamba, tépjél, huzzál tovább, mélyebbre, le..le..le...

Adj neki címet te...

Rühes, semmi giliszta mászik a földön. Vajon mennyit érhet az élete? Ki tud róla egyálalán hogy létezik? Ő is egyedi indivídumnak számit. Vagy minek. Vajon ő tud róla, hogy létezik miközben a földet túrja?
Bogra futott kanyar. Nem értem. Mi ez? Beteges agyszülemény? Indíttatom magam, hogy elszállt legyek. Vizsgálódjunk. Terjesszük ki tudatunkat, emeljük piedesztálra borsónyivá zsugorodott, fogyasztói szürkeállományunkat. BAM – bulás. Vagy mi. Fogyasztok. Mindent. Agyammal befogadom a zenét, a fényt, a képet, a pillanatot, az arcot a megállóban. De nem emlékszem este már. Csak az érzések halovány nyomai pislákolnak még. De kialszom azokat is. Ezért tudok másnap is rácsodálkozni ugyanarra. Hol vagy napfény? Hát k***a messze innen az biztos.
Szeretem a nappalt. A sugárzó fényt, ami arcomra hullik. Napsütés. És meleg. Ki akarok szabadulni innen. Rohanni. El.
Oda hát. Természetesen.
A szesz nem marja végig a torkomat. Csak elképzelem. És hányingerem van. Asszem. Mitől? Nem tudom. Hiszen kiröhögtem a füstöt. Beleépítés. Enélkül nem lehet teljes. Ne ródd fel plágiumként nekem. Ó ne...
Döglött banán hever mellettem. Nem tudom mi lehet vele. He he.
Mikor lesz már reggel? Beszorultam ide.
Na legyen már vége.
Elvakart seb az arcomon. Begyógyul egyszer. Antivírus error. Ezt már ő sem bírja meg. Vagy ki. Mindegy. Irjunk úgy mint messen. Pusssz :* besz ma. Vagy holnap. Szijja. Nem tudom. Lesz valahogy. Jól vagyok köszönöm szépen kedves kérdésed. A művész úr ma nincs itt. Lebetegedett. Én helyettesítem.
Saját fejemben csereként vagyok jelen. Az irányítást valaki más vette át. Ez nem én vagyok. Hol a cinizmus?
Hová ejtettem le a maszkom? Valaki nem látta? Fel akarom tenni. Igen. Vagy nem. Van másik. Valahol. Majd megkeresem.
ZEne? 
Szavazz rám! Csak úgy. Legyen érdekesebb. Érzem hogy felemelkedem.
Visító kőgörgeteg. Ennél elszáltabb nem lehet. Hol él? Hol vagyok otthon valójában. Be akarok költözni valaki szívébe. Úgy néz ki mára bezárták. És ha gyógyszer kell? Hova a fenébe menjek? Ez erőltetett? 2017 karakter. Cucc. Zsír. Vagymi. Mi vagy? Mondd el :P Óh mond: jó ez?
Meghívó és néhány pénzérme. Hűtő a sörben. Nem számít. Bárcsak lenne egy fénykardom.
Fluoreszkáló szavak törnek ki a torkomból. Folynak ki az ujjaim alól. Gyártom őket. Gyöngyharmat. Fingszag. Nem normatív. Vagy igen? Miért nem hagyjuk már ezt?
Szőrszál mászik a falon. Kettéhasítom. De mivel? Mivelhogy ott van. Há há. Biza.
Szakadoznak gondolataim fonalai. Újra kéne szőnöm őket. Belenyúlok a fejembe. És látom, nincs ott semmise. Hé! Kiáltok. Még a visszhang sem felel. Ennyire üres lenne? Norvég dal mászik a fülembe. Mit jelenthet? Ha egy lila dunsztom lenne.
Azt hiszed részeg vagyok? Kötekedsz?
Mester. Perspektíva. Hever a dobozon, a serleg mellett. Kenyérmorzsák bontogatják a szárnyaikat. Szétrepülnek. Mit szóltok? Fejezzem be? Már én is meguntam. Kreativitásom alszik már. Vagy már meghalt tán? Ébredj. Nem. Este van. Alszik a réten a kabát.
Jöjj el napfény.
Táj.
Józanul írok. (tam)

palinkas pillanatok

mit mondtal, mit mondtal, szarhazisagbol muveszetet csinaltal....nem is tudod, h mi a lenyeg, ket maszkot hordasz, egyszerre ket jatekot jatszol. valassz utat, nem is tudod, h mit akarsz, talan nem is akarsz, takarsz, vakarsz, borombe kaparsz. harapsz es veremben furdesz, oldokolsz es kozben szokdosol. hulye vagy valoban, annyira evidens minden, senki sem veszi eszre, vakok, pedig nem is hordunk maszkokat. 

...


azt hittem hanynom kell. nem, csak a szivem faj.

miert fujsz? miert fujunk? miert fujtok?

mert: mas vilag, mas erzes, elotte is utana is minden mas lesz, ez amolyan kutyaharapast szorevel dolog.
bemocskolod magad, hogy megtisztulhass - ezt csak az erti aki volt mar (f)ü(s)tközetben. erdekes, mert utana nem maradsz ures es semmitmondo, feltolt mint a szerelem csokja egy szurke hetkoznapon... amolyan szemelyes beke, s ez mosolyt csal (há-há mosoly - elfie)
mar nem az euforia hajt, sem a fikcio , mert valami masat keresek ebben az egeszben, magamban es masokban. ha ratalaltam megosztom majd mindenkivel, mint egy jo cigit.
ez csak en vagyok, te miert csinalod?

titok - masodik felvonas

kesztyus kezzel kerulsz kozelebb, kedves. kerdezz, mi kell, nem is valaszolok, mar erted te. tepjel szet s ragassz ossze, kollazs vagyok szonyeged alatt, parkettre karcolt nevek, szemek, ezekbol gorbe kezek nyujtoznak erted. felsz, edes? rohanj, rohanj, puha karokba, majd azok karokba huznak, darabokra zuznak, kedves szavakkal, mezzel, mazzal, ezerrel, neha csak szazzal. faznak a szavak, ki kell kopjem, forro, mint kovacs kalapacsa kossuth kalapja alatt. kalapjat kedden kozel kapartam a koromeim koze. furcsa, furcsa? igy megy nalunk a dolog, osztonunk utakat tor, torol, s vorostol omlo osztonod belem csak jobban, jobban dof. oh, igen igy tetszik, neked is, elvezzuk. minden maszkunk makacsul csorompol, hat ez van, halvany harisnyakkal hasitottuk arcukra oket.lefegyverzel feszes fegyvereiddel, fegyelmezetten s figyelmesen fekete kotelekkel feszitel-el-el-elmegyunk, nem, nem a fustbe, elmegyunk egyszerre, a ffffffuston keresztul egy masik helyre, nem is a pokol, nem is a lidercek, lanyok, lepcsos langok, valami sotetebb es egetobb helyre. belenkperzseltuk, s nem is szamitottunk erre, de eszmeletlen szentsegtelenseggel szakitottunk eddigi eletunkkel, verszerzodeseinkkel. titok, tudod. (mosoly)

fustbe ment menny

fust tekeredik nyakunk kore es tudonkbe, nem is tudjuk mar hol vagyunk, a tobbiek mar nem is leteznek. szupersztarok vagyunk sajat kodos kis letunkben, engedd fenykepezzelek,kedves, nem is tudod, hogy kozben minek kellenek a kepek, he he he. tompa kesekkel jatszunk, de elvezzuk, ha erzunk, ha erezzuk, hogy elelvezunk. szex, szex, elol, hatul, nem is tudjuk mar kivel es hol, s mar tobb, mint harman vagyunk, pedig csak te szemed latom. szeret, nem szeret, szivbe dof es eltemet, de sarkon markolom, tudom o sem enged konnyen. te, te, te, ne nezz igy, ne kerdezz, ne is magyarazz, fujd tudombe fustod, had beszeljek vele, szembe vele, negy szemenek, s meg ket szemelynek. nem erted, nem ertem. nem, erted. igen, igen. ne hazudj, kedves, tudom akarod, s tudom, hogy latod sorok kozott gunyos mosolyom. sarkon fordulok, mint Esti Kornel, s tukorbe sem nezek, te vagy ott, mint mindig. nem talalom a halalom, pedig folyton keres, elvet, magzatkent, mint elsoszulottet, kit verrel kent az hangya-angyal az ajtofelfara. angyalkam, edesem, ne hazudj, ne kerdezz, csokolj meg ketszer, s valassz merget. merged meregetem minden mocskos meseben, minden mosoly mogott mozog mezes-mazas mehem.

Más volt?

Ha üldöz a múlt ülj hát az ölébe,
Isten hozott hát, existenciánk körébe.


írtam ezt a pár sort,
régen, minden más volt,
mert a más, más volt,
rámtolt, aztán gyász volt,
átszólt, hogy írhatnék pár sort
ő ács volt, szakmálya kár volt,
akkoriban sztárolt,
volt amikor mással,smárolt
akkor ász volt,
nagylányt páholt,
ismertem őt, gáz volt,
délután mindig párolt,
egyszer nekem is át-tolt
hát nem mondom, frász volt,
erre hangulatom cáfolt,
láttam Plútót és Áthószt
okozták a káoszt,
a várost, ahol minden vár-toast
ez várt volt, mert akkor minden más volt.

Állj sorba

Jól feltöltött papírbábúk állnak sorban egy bolt előtt. Nem szólnak semmit, hallgatnak, csak a forgalom zaja töri meg a műanyag csendet. Szuszogásuk is monoton mormolás, gépiesek és mindenben hasonlítanak egymásra. Érzelmeket nem közölnek, az nem divat hisz arcukat takaró maszkon őszinteség áradhat. Aurájuk nem sugárzó, mosoly sem divat errefelé. Legfőbb vonásuk közé tartozik a gyűlölet. Mindannyian gyűlölnek valakit, mert ez igen is trendi és kell nekik. Az idő telik, a sor halad. Szürke és monoton tempóban lépkednek a macskaköveken. Az utca kacagó hangot hallat... Meghökkentő mély csönd és újra hallani egy lány harsány nevetését. Egyre közeledő nevetés kioltja a belső szürkeséget, méla örömöket ébresztve még a legkeményebb szívekben is. A pillanatot egy ajtó csattanása oszlatja fel. A felismerés öröme egy mosolyban és nevetésben. A lány ott állt az elhaladó sor mellett, de már nem nevetett. Szomorú volt. Arca szint váltott, sápadtan mormolt önfegyelmező igéiből. Végül beállt a sorba és többé nem nevetett.
A sor haladt újra, a szürke papírbábúkat pedig felemésztette az egyhangúság erős biztonságérzetet keltő sava.